Néha nehezebb szeretve lenni, mint szeretni, nehezebb elfogadni a szeretetet, mint szeretetet adni, különösen olyan emberek esetében, akik büszkék "önerejükre", "büszkeségükre".

Bizonyos értelemben megalázó szeretetet kapni és elfogadni. Sebezhetővé, kiszolgáltatottá tesz bennünket, fény derül arra, hogy szűkölködünk, fény derül emberi mivoltunkra, tökéletlenségünkre. A szeretet elfogadása kölcsönösséget, választ kíván, ami még kiszolgáltatottabbá tesz bennünket.

Amikor Jézus közeledik felénk a szeretetével, akkor fenyegetve, kiszolgáltatottnak érezhetjük magunkat, és esetleg visszakozunk, magunkba zárkózunk. Félelem szorongás tölthet el bennünket, bizonytalankodva azon tépelődünk, vajon túléljük-e ezt az önátadást, annak a gondosan fölépített életszemléletnek a felforgatását, amely személyiségünket és kapcsolatainkat mindeddig alakította. 

Engedni és elfogadni, hogy Jézus az Ő kimeríthetetlen szeretetével szeret minket, majd viszontszeretni - ez az egyetlen út a mennyországba. Tulajdonképpen ez maga a mennyország, amely már most itt, most kell, hogy elkezdődjön.

 forrás:
Ralph Martin - Mit mondd a Lélek - A katolikus egyház egy korszak végén.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.