Figyelj szavamra Uram, halld meg panaszomat! Méltasd figyelmedre kiáltásomat, én királyom és én Istenem!

Mert hozzád intézem imádságomat, Uram, halld meg hajnalban szavamat, korán reggel eléd állok és rád vetem pillantásom. 

Bizony, Istenem, te nem kedveled a gonoszságot; gonosz ember melletted nem marad meg, a hamisak nem állnak meg szemed előtt.

Gyűlölöd valamennyi gonosztevőt, a hazudozókat mind elpusztítod. Utálja az Úr a vérontó és álnok embert.

Én azonban nagy irgalmadban bízva bemegyek hajlékodba; irántad való félelemmel leborulok szent templomod előtt.

Uram vezess engem igazságodban, ha rám tör ellenségem tedd egyenessé előttem utadat.

Mert szájukban nincs igazság, a szívük hiábavalóság, a torkuk nyitott sír, nyelvük járása álnok.

Isten, mondd ki fölöttük ítéletedet, saját terveikben bukjanak meg! Sok istentelenségük miatt űzd el őket, mert haragra ingereltek téged, Uram.

De örvendezzenek azok, akik benned bíznak, oltalmazd őket és megdicsőülnek benned akik szeretik neved. Mert te, Uram, az igazakat megáldod, jóakaratodat pajzsként borítod rájuk.

A hit ajándéka Istennel hoz kapcsolatba: az ő lényegével és valóságával léphetünk érintkezésbe a látszólagos sötétben, mivel legbelső lényegét sem értelmünk, sem érzékeink nem képesek megközelíteni vagy megragadni. 

De a hit erőlködés nélkül átlépi mindezeket a korlátokat: maga Isten közli magát velünk, s tőlünk csak azt kívánja, hogy alázatosan fogadjuk el kinyilatkoztatását, mégpedig olyan formában, ahogy hozzánk érkezik: más emberek közvetítésével.

Ha ez a kapcsolat létrejön, Isten megadja nekünk megszentelő kegyelmét: saját életét osztja meg velünk, erőt ad arra, hogy szeressük Őt, legyőzzük béna lelkünk minden gyöngeségét meg korlátait, és Őt szolgáljuk, féken tartva zabolátlan és lázongó testünket.

Ha a kegyelem megszületett bennünk, szabaddá lettünk. Enélkül kénytelen-kelletlen azt tesszük, amiről tudjuk, hogy tilos, s amit nem is kívánunk igazán. De mihelyt a kegyelem bennünk él, szabadok vagyunk. Ha megkereszteltek, nincs az a hatalom, amely rávihetne a bűnre, - semmi sem kényszeríthet saját lelkiismeretünk ellenére. És ha akarjuk, akkor örökre szabadok maradhatunk, mert annyi erőt fogunk kapni, amennyire szükségünk van, annyiszor, ahányszor csak kérjük, és akkor, amikor kérjük, sőt általában jóval hamarább.

forrás:

Tomas Merton - Hétlépcsős hegy

Kegyelem

Először sírsz. 
Azután átkozódsz. 
Aztán imádkozol. 
Aztán megfeszíted 
Körömszakadtig maradék-erőd. 
Akarsz, eget ostromló akarattal -
S a lehetetlenség konok falán 
Zúzod véresre koponyád. 
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz. 
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába: 
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség 
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!

S akkor - magától - megnyílik az ég, 
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat - hasztalanul ostromolták. 
Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled, 
S olyan közel jön, szépen mosolyogva, 
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor - magától - szűnik a vihar, 
Akkor - magától - minden elcsitul, 
Akkor - magától - éled a remény. 
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától - friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.