Az apostolok által megfogalmazott kérés egy másik ismert kérésüket is felidézi, amely az előbbire hasonlít: „Urunk, taníts minket imádkozni!” Úgy látszik, hogy a Mesterben ez fogta meg az apostolokat a vele való mindennapos együttlét alatt: a mélységes hite, az Atyával való nagyon bensőséges, szeretetteljes kapcsolata.

Feltételezhető, hogy az idő teltével az apostolok egyre inkább átérezték saját korlátaikat, gyengeségeiket, emberi elégtelenségüket. Mintha a köztük és Jézus között lévő távolság nemhogy csökkent volna, hanem inkább megnőtt, miközben hallgatták igehirdetését és szemtanúi lehettek csodáinak. Úgy tűnik számukra, hogy utánozhatatlanul erős, nagy hite van. Bizonyára ezért kérik testületileg Jézustól, hogy növelje hitüket. Mert az nem elég erős, nem elég nagy.

Jézus válasza meglepő és furcsa. Amikor arra kérték, hogy imádkozni tanítson, a Miatyánkra tanította meg őket. Most meg azt válaszolja, hogy elegendő a mustármagnyi hit ahhoz, hogy gyökerestől kiszakítson egy fát. Nem ad hitnövelő tanácsokat, nincsenek tuti biztos hitserkentő tippjei…

Ezek szerint nem az a kérdés, hogy mekkora hitünk van, hanem az, hogy van-e egyáltalán. A hitet nem lehet méricskélni, nincs mértékegysége. Nem lehet duzzasztani, súlyosabbá tenni, megtoldani. Ha csak akkora hitetek volna, mint egy mustármag! Nincsenek fokozatok, nincsenek szintek. Jézus még csak magas mércét sem helyez apostolai elé. Elég egy mustármagnyi hit: hisz az Istenhez köt és pont olyan teljes odaadást feltételez, mintha „nagy” lenne. Nem baj, ha a hitünk kicsi vagy gyenge, ha azzal szilárdan hisszük, hogy az Isten nagy és erős! Nem a hitünkben kell hinni, hanem Istenben!

Az Újszövetségben a hit ellentéte nem a hitetlenség, hanem a kétkedés. Az embert folyton megkísérti, hogy önmagára tekintsen, hogy a saját képességeivel akarjon érvényesülni. Ahogy Erdély szent életű püspöke, a 120 évvel ezelőtt született Márton Áron fogalmaz: „a hívő embert a kételkedés sós vize marja”. Nem baj, ha mustármagnyi a hit, amennyiben kitart Isten mellett, benne bízik, az Ő segítségét kéri.

Sokszor teljesen aláértékeljük a hitet. Azt gondoljuk lelombozódva, hogy egy-egy dologhoz óriási hitre lenne szükség, ami pedig nekünk nincs. Érdemes az atomok világára gondolni: micsoda félelmetes erőket lehet felszabadítani belőlük! A mustármag is a benne rejlő, a benne feszülő életnek köszönhetően tud fává terebélyesedni. Egészen biztos, hogy Jézus nem véletlenül mondott mustármagot. Ha csak a jelentéktelenséget, a kicsiséget akarta volna szemléltetni, mondhatott volna porszemet. De magot mondott, mert a mag élő, mert a magban jövő van! Nem baj, ha a hitünk parányi, de éljen!

Ma sem az a kérdés, hogy valakinek mekkora hite van. A hitnél nem a mennyiség számít, hanem a minőség. Jézus nem várja, hogy a hitem nagy legyen. Azt várja, hogy amim van, azzal fogjak neki! Vagy rábízom magam Istenre teljesen, vagy nem. Nem lehet csak egy kicsit hinni benne. Pont úgy, ahogy nem lehet csak egy kicsit lenni házasnak.

Csak higgyünk Jézusban annyi hittel, amennyi van. A többit bízzuk rá!

forrás:
Kovács Gergely/Magyar Kurír

„Mester, melyik a legnagyobb parancs a törvényben?”

Ő azt felelte neki:
„»Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből.« Ez a legnagyobb, az első parancs. A második hasonló ehhez: »Szeresd felebarátodat, mint önmagadat.« Ezen a két parancson alapul az egész törvény és a próféták.”

Pünkösd óta az isten- és emberszeretet parancsa valójában egy és ugyanaz, hiszen Isten a Szentlelket elküldve saját szeretetét ajándékozta nekünk, hogy vele szeressük viszont őt és szeressük embertársainkat.

Nem is annyira parancs ez már, hanem legbensőbb természetünk követelménye, hiszen az istengyermekségnek az a természete, hogy szeret.
Akkor mégis miért olyan nehéz megtanulni úgy szeretni, ahogy Jézus szeret minket? Azért, mert nem engedjük érvényesülni istengyermeki természetünket, hanem a régi Ádám módjára bujdokolunk a minket szerető Isten elől.

A próféták és szentek az isteni szeretet és irgalom követei voltak. A szeretet nem elfogulttá, homályosan látóvá tette őket, hanem éppenséggel megélesítette szemüket, hogy lássák a valós világot, s benne küldetésüket. Jézus belelátott kortársai szívébe, nem isteni mindentudásával (arról lemondott megtestesülése elhatározásakor), hanem szeretettől áthatott tekintetével.

A szeretet első igazi cselekvése, hogy meglátja a valóságot, a rejtett, a felszínen talán nem is látható lelki nyomorúságot.

forrás:

Barsi Balázs, Telek Péter-Pál
Magasság és mélység

Jézus arra buzdít, hogy „belefáradás nélkül” imádkozzunk.

Mindannyiunk életében vannak időszakok, amikor elfáradunk és elcsüggedünk, főleg, amikor imánk hatástalannak tűnik. Jézus azonban biztosít minket: Isten késlekedés nélkül meghallgatja gyermekeit, még ha ez nem jelenti is azt, hogy akkor és úgy teszi, amikor és ahogy mi szeretnénk.

Az ima nem varázspálca! Az ima segít megőrizni Istenbe vetett hitünket, rábízni magunkat akkor is, amikor nem értjük az ő akaratát. Ebben maga Jézus ad példát nekünk, aki sokat imádkozott!

A Zsidóknak írt levél arra emlékeztet minket, hogy ő „földi életében hangosan kiáltozva, könnyek között imádkozott és könyörgött ahhoz, aki meg tudta menteni a haláltól, és istenfélelméért meghallgatásra talált” (Zsid 5,7). Első hallásra ez a kijelentés valószínűtlennek tűnik, hiszen Jézus kereszthalált halt. Mégis a Zsidóknak írt levél nem téved: Isten valóban megmentette Jézust a haláltól azáltal, hogy teljes győzelmet adott neki a halál felett, de az ennek eléréséhez vezető út éppen magán a halálon át vezetett!

Az utalás a könyörgésre, melyet Isten meghallgatott, Jézusnak azt az imáját juttatja eszünkbe, amelyet a Getszemáni-kertben mondott. Jézuson szorongás vesz erőt, és kéri az Atyát, hogy szabadítsa meg a szenvedés keserű kelyhétől, de imáját átjárja az Atya iránti bizalom, és fenntartás nélkül rábízza magát az ő akaratára: „De ne úgy legyen – mondja Jézus –, ahogy én akarom, hanem ahogy te” (Mt 26,39). Az imádság tárgya háttérbe szorul; ami mindenekelőtt számít, az az Atyával való kapcsolat. Ezt műveli az ima: átalakítja vágyunkat és Isten akarata szerintivé formálja, bármi legyen is az, mert aki imádkozik, az elsősorban az Istennel való egységre vágyik, aki irgalmas szeretet.

A példabeszéd egy kérdéssel fejeződik be: „Amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön?” (Lk 18,8). Ez a kérdés mindannyiunk számára figyelmeztetés: nem szabad abbahagynunk az imádságot, még ha nem is kapunk rá választ! Az imádság őrzi meg ugyanis a hitet, nélküle a hit meginog!

Kérjünk az Úrtól olyan hitet, amely szüntelen, állhatatos imává válik, olyan hitet, amely az Úr eljövetele utáni vágyból táplálkozik. Az imádságban pedig megtapasztaljuk Isten könyörületét, aki irgalmas szeretettel teli Atyaként jön gyermekei elé.

forrás:

Magyar Kurir - Ferenc Pápa

"Bizony, bizony mondom nektek: Amit csak kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek. Eddig semmit sem kértetek az én nevemben. Kérjetek, és megkapjátok, hogy örömötök teljes legyen."

Jn 16,23b-28 

Jézus arra biztat, hogy ne szégyelljük kívánságainkat, bátran tárjuk őket az Atya színe elé, mert ő teljesíteni fogja őket. De vajon mi az, amit ha Jézus nevében kérünk az Atyától, ő megadja nekünk, és ettől teljes lesz az örömünk?

Talán egy hőn áhított tárgy, szeretteink egészsége és jóléte vagy bármi más itt a földön teljessé tehetné az örömünket?

Nem, csak egyetlen ajándék van, amelyet elnyerve valóban megtapasztalhatjuk az öröm teljességét, s ez a Szentlélek. Mert hiába adna meg az Atya bármit, amit szemünk-szánk kíván, hiába teljesítené legönzetlenebb kéréseinket, örömünket nem tehetné teljessé a Szentlélek nélkül.

forrás:
Barsi Balázs - Magasság és Mélység

Barsi Balázs atya konferenciabeszéde nagyböjt I. vasárnapján.

Barsi Balázs atya konferenciabeszéde nagyböjt II. vasárnapján.

Barsi Balázs atya konferenciabeszéde nagyböjt III. vasárnapján.

Barsi Balázs atya konferenciabeszéde nagyböjt VI. vasárnapján.

Barsi Balázs atya konferenciabeszéde nagyböjt V. vasárnapján.

A jézusi élet teljessége kifelé éppen abban mutatkozik, hogy minden kiüresedésünk, szolgálatunk, megalázódásunk ellenére, sőt inkább ezeken belül érvényesül bennünk a jézusi jóság és szeretet. Ma nem csodás jelekre várnak a tömegek, nem rendkívüliségre, hanem pusztán az emberséges emberre. Mert ez a legnagyobb, amit adhatunk jézusi tökéletességünkben.

Már itt az ideje, hogy ráeszméljünk a nagy tényre: Isten emberré lett és azért lett emberré, hogy bennünk, a mi személyiségünkben is megjelenjék jósága és emberszeretete.

Tanuljuk meg az igazi szeretetet, emberiességet Jézustól – az Istenembertől. Ez az amit nem értettünk eléggé és Jézus nélkül nem érthet meg most sem senki.

Mindig mindenki előtt és mindenkivel szemben ez az emberséges szeretet jellemző Jézusra. Barátai, ellenségei, az igazak és bűnösök, rajongója és elárulója egyaránt érzi ezt az emberséges jóságot.

De ha Jézus külsejét tekintve úgy jelent meg, mint ember, mennyivel inkább kell nekünk is mindig így mutatkoznunk. Sohasem lehetünk embertelenek testvéreinkkel szemben. Sohasem süllyedhetünk az emberiesség szintje alá.

Fontos erény ez – noha nem dicsekedhetnek vele nagyon sokan. Annál inkább tartsák ezt erényüknek a Krisztusnak átadott emberek. Önátadásunk értelmében legyenek mindig emberséges, krisztusi jóságban élő emberek – mindenkivel szemben.

Ehhez egy másik erényre is szükségünk van: a teljes engedelmességre a halálig. Olyan értelemben, ahogy azt Krisztus magára alkalmazta: „Az én eledelem az, hogy annak akaratát tegyem, aki engem küldött, hogy elvégezzem művét” (Ján. 4,35).

A mi eledelünk Isten akarata legyen. Csak az Ő terveihez stílusához szabott élet által lehetünk jóságosak, emberségesek halálunkig. Ha ezt vállaljuk, nem csak az önzés, az egyéni vágyak, hanem a külső nehézségek özöne is ránk zúdul az emberek értetlenségével együtt. Ellene mond ennek az emberi bölcsesség, amely nem lát úgy a jövőbe, mint az Isten. Ellene mond mások ösztönzése, szemkápráztató sikere, szabadossága, fékezetlensége. Kedvünk sokszor elhagy. A magunk útját szeretnénk járni … De nem lehet.

Amit Atyánk jelölt ki nekünk, azt a művet kell megoldanunk. Nem mást, nem elképzeltet, hamisat, amit magunk álmodtunk ki magunknak. Ennél sokkal nagyobbat: az Istenét!

Ehhez hűség, kitartás, nagy áldozatvállalás és minden erény összessége szükséges, főként ha életünk útja az Atya művének teljesítése érdekében a Golgotára kanyarodik fel.

Nem egyszer a Mester maga teszi vállunkra a keresztet, amelyet Ő hordozott. Most nekünk kell viselnünk. Talán halálig, a kereszthalálig. Ekkor is kitartani emberies jóságunkban, nem szidalmazni, nem elkeseredni, nem esni kétségbe, sőt Jézussal felemelkedni Istenhez – ez már isteni szeretet.

Csak így szabadulunk meg gőgünk, kapzsiságunk, haragunk és más szenvedélyünk rabságából végleg.

Minden nagy lélek valamiképpen súlyos keresztet hordoz, éppen az önátadás, az azonosulás miatt. Azért mert részt kér és részt vesz Jézus életében. Sorsközösséget vállal mindenben Jézussal. Ezt erősíti meg az apostol: „Testünkben Jézus kínszenvedését hordozzuk szüntelen, hogy Jézus élete is megnyilvánuljon testünkön” (Kor. 4,10).

Ne gondoljuk azonban, hogy erre képtelenek vagyunk, vagy ennek a keresztnek terhe alatt összeroskadunk. Nem. Éppen abban áll ennek a jézusi életnek szépsége, hogy ez az áldozat örömmel tölti el a lelket, boldoggá teszi, mert ilyenkor már Jézus él benne és a Szentlélek tölti be erőinek teljességével és egész egyénisége fölszabadul a legszebb szeretetre – személye már minden áldozat elviselésére képes.

forrás:
Rendesi M. György – Egyéniségünk Kibontása

Az ember, aki hallani akar és látni, aki nem zárja el szívét,
az kérdéseire magától Istentől kap választ, és meglátja őt,
aki az Igazság.

Betelik a Szentlélekkel és az ő szócsöve lesz,
nem emberi szavak és szándékok közvetítője többé.

forrás: 
Barsi Balázs - Magasság és Mélység