Bármennyire is égbe nézünk, emberek maradunk. A küzdelmek kifárasztanak, erőink végesek, elernyedünk, vigasztalásra szorulunk. Nincs ember aki időnként ne igényelne erősítést, vigasztalást.

De vissza se tekinthetünk már. Az elhagyott "húsos fazekak" nem elégíthetnek ki. Megszoktuk az Isteni régiókat, tehát csak az Isten vigasztalhat meg bennünket.

Mindennek tudatában mondja Jézus: "Én pedig kérni fogom az Atyát, és más vigasztalót ad nektek: az Igazság Lelkét, aki mindörökké veletek marad" - Ján. 14,16

Jézus a Szentlelket Paraklétosnak, Vigasztalónak nevezi és ezzel a Szentlélek egyik elengedhetetlenül fontos szerepére mutat rá. Az Istenért vállalt magányban, harcban, küzdelmekben elfáradva, kimerülve, vajon ki lehetne más segítségünkre, mint az isteni Paraklétos? Ki emelhet fel bennünket, akik minden földi vigasztalásról lemondtunk, ha nem Ő, a Vigasztalás Lelke?

Azt az űrt, amelyet az érzéki világ elhagyása jelent számunkra, a Szentlélek tudja egyedül betölteni. Nem mintha ezzel egyenlő lenne, hanem éppen azért, mert hozzá nem mérhető. Amikor az isteni vigasztalás tölti el a lelket, akkor nem csak a múltért érzi magát bőségesen kárpótolva, hanem új erőt is nyer a jövő küzdelmeihez, áldozataihoz.

forrás:
Rendesi M. György - Egyéniségünk kibontása (181.oldal)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.