Szent Pál gyakran arra buzdít bennünket, hogy állandóan imádságban és könyörgésben éljünk: „Esedezzetek szüntelen könyörgésekkel és imával a lélekben. Legyetek éberek és állhatatosak az összes szentekért mondott imádságban” (Ef 6,18). Ugyanakkor képtelenségünket is hangsúlyozza, miszerint nem tudjuk, hogy mit kérjünk, és hogyan imádkozzunk. A Szentlélek mégis a segítségünkre jön, és ő maga jár közben értünk „kimondhatatlan sóhajtásokkal” (Róm 8,26).

Az imádság elsősorban a Szentlélek műve, aki imádkozik bennünk, átalakít belsőleg, és az egy és háromszemélyű Isten intimitásába merít. Ezért elsődleges csendet teremteni magunkban, és hallgatni, beleegyezni a kiüresedésbe, és ráhagyatkozni Istenre, aki bennünk van.

Az imádság nem mágikus pillanat, amely abban áll, hogy ilyen-olyan panaszunkat előadva közérzetünket jobbítsuk.

A belső csend segít meghallgatni a Szentlélek imádságát, amely a mi imádságunkká válik. A lélek közbenjár helyettünk. Az imádságban nem a szavak fontosak, hanem hogy sikerüljön elhallgatnunk, és hagyjuk beszélni a Szentlelket, halljuk sóhajtását és értünk való közbenjárását. Ha belépünk a Szentlélek titokzatos csendjébe, bizonyára meghallgattatunk, mert így szívünk Istent hallgató szív lesz.

Isten nem úgy válaszol, ahogyan szeretnénk, annál is inkább, mert gyakran lehetetlen dolgokat kérünk, mint a gyerekek, akik rengeteg ajándékra vágynak. Ez azonban nem szabad, hogy elfordítson minket Istentől. Főleg amikor a problémák valóságosak és kínoznak minket, és amikor megtapasztaljuk a kétség mélységes éjszakáját.

Végül is az imádság nem rendkívüli cselekvés, hanem egy gyermek csendje, aki teljesen Istenre fordította tekintetét.

Az imádság abban áll, hogy kissé szabadon hagyjuk magunkban Istent.
Tudni kell csendben, ráhagyatkozásban és bizalomban, határozottsággal és állhatatosan várakozni, még akkor is, ha sötét van a mi belső éjszakánkban.

Az imádság olyan mint a barátság, időt igényel, hogy megszilárduljon. Az imádság néha nehéz iskola. Csendben kibírni egy átkelést a hosszú és sivár sivatagon étel és ital nélkül, ahol előfordulhat, hogy az mondhatjuk, mint Lisieux-i Teréz: „Már azt sem tudom, hiszek-e abban amit énekelek.” A hívő, aki imádkozik az éjszakában jár, és gyakran úgy van mint a zarándok, aki a világosságot keresi.

Imádkozni annyi, mint belépni Isten akaratába. Bizonyos pillanatokban, amikor a szenvedés és az ellenünk támadt gyűlölet sötét éjszakájában vagyunk, előfordulhat, hogy felkiáltunk, mint Jézus: „Éloi, Éloi lámmá szábáktáni?” („Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?”) (Mk 15,34). Senki sem fogja megérteni kiáltásunk értelmét, mert ez egy imádság: a hit kiáltása a mi Istenünk és a mi Atyánk felé. Ez Jézus kiáltása a kereszten, a Fiú elhagyatottságának kiáltása egyedül az Atya akaratához, hogy megerősítse a Gesztemáni-kertben már megpecsételt végleges és teljes engedelmességét.
Amikor imádkozott, szorongással tette, és amint verítéke vércseppekként hullott a földre, kijelentette: „Abba (Atyám)! Neked minden lehetséges, vedd el tőlem ezt a kelyhet, de ne az legyen amit én akarok, hanem amit Te” (Mk 14,36).

Isten előbb szeretett minket. Imádkozni annyi, mint magunkat ráhagyni a szeretetre és szeretni magunkat. Imádkozni annyi, mint Istenre tekinteni, és hagyni, hogy Ő is nézzen bennünket: valóban kitenni magunkat Isten tekintetének, aki szentháromságos módon van és él bennünk. Ez nem csupán hasonlat, az Atya és a Fiú és a Szentlélek valóban bennünk él. Bennünk lakik Szentháromságos egységben és közösségben. Egy Isten három különböző személyben, ez a keresztségi hitvallásunk szíve.

Mi valóban Isten hajléka vagyunk.
Ezt fejti ki csodálatosan Szent Athanáz Searpionhoz, Thumuis püspökéhez írt levelében:
„Amikor a Szentlélek bennünk van, az Ige is bennünk van, aki őt adja, és az igében van, az Atya. Így valósul meg az írás: [Aki szeret engem, megtartja tanításomat. Atyám is szeretni fogja őt, hozzá megyünk és benne fogunk lakni.] (Jn 14,23). Ahol a világosság, ott van annak ragyogása, ahol a ragyogás, ott van az ő tevékenysége is és az ő tündöklő kegyelme.”

A lélek az imádság helye. Ezért ebben a Jézusnak fenntartott szentélyben, Istennek ebben a házában magánynak és csendnek kell uralkodnia, mert az imádságban elsősorban Isten szól, és mi figyelmesen hallgatjuk akaratának keresésében.

Imádkozni annyi, mint keresni Istent és engedni, hogy felfedje nekünk arcát és kinyilvánítsa akaratát. Bizonyára hisszük, hogy Isten bennünk lakik és él, de gyakran nem engedjük meg neki, hogy egészen szabadon éljen és cselekedjen, mozogjon és kifejezze magát. Elfoglaljuk egész nap és minden időben belső világunk egész területét. Mi makacsul mindig sokat akarunk tenni, beszélni, gondolni.
Annyi zajjal töltjük meg Isten hajlékát.

Meg kell tanulnunk, hogy a csend a bennünk élő Isten csendes jelenlétével való személyes és bensőséges találkozás útja.

Isten nem szélvész, nem földrengés vagy tűz, hanem a szellő szelíd lengedezésében van jelen.
Az igazi imádsághoz ki kell művelni és óvni a szívnek bizonyos szüzességét, más szavakkal, nem szabad belső és külső zajban élni, világiasságban, szétszórtságban, szórakozottságban. Bizonyos élvezetek szétszedik, feldarabolják létünk belső központját, elválasztanak tőle és szétszórnak.

A lelki szüzesség, a belső csend és a szükséges magány, a legalkalmasabb sziklák, amelyekre ráépíthetjük Istennel való életünket, a vele való szemtől szembeni benső együttléltet.

Ebből a találkozásból kijőve, arcunk bőrén Isten arcának ragyogó fényessége látszik, mint Mózes arcán, amikor lejött a hegyről, miután a Mindenhatóval beszélt.

forrás:
Robert Sarah bíboros: ISTEN vagy A SEMMI